Magyar karaván Itálián keresztül
Szent Antal városában
Naphosszat szórakoztunk azzal, hogy a fasiszta köszönést gyakoroltuk az utcán. Az olasz idegesen, gyorsan, szinte ijedten fogadja a fasiszta köszönést. Kerékpár-kormányról, volánról is felkapja kezét – ha másként nem tud magán segíteni, az égő cigarettát is elhajítja, hogy feléd emelje jobb tenyerét.
Mussolini vasmarka az egész országot fogja, és gyúrja folytonosan. A Duce jelenléte úgyszólván mindenütt fizikailag érezhető Olaszországban. Kezd uralkodóvá lenni a rend és fegyelem. A városok tiszták és gondozottak. Mindenfelé közmunkálatok folynak. A rendőrök katonásak és végtelenül udvariasak. A Coloseum romjai közt, amely ősidők óta úgy ismeretes, mint az összes „Rinaldo Rinaldini”-k tanyája, hová este tíz óra után nem lehetett bemenni anélkül, hogy az embert kicsit ki ne rabolják: most állandóan négy fegyveres őr üldögél. A magasból pedig állandó reflektor vetít öles sugárnyalábot a romantikus romok zegzugaiba.
De azért a nép „géniuszát” Mussolini sem tudja megváltoztatni, kicserélni.
Az autótaxis, kinek taxamétere négy lírát mutat, azért nyugodtan kér hetet, s mikor riadtan reklamálsz, az ujján mutatja, hogy három líra „supplimento”, azaz pótdíj. Csak akkor juhászkodik meg, ha látja, hogy csakugyan rendőrt hívsz. – A koldulási tilalom ellenére Nápolyban majd letépnek a koldusok és utcagyerekek. Bottal nem lehet szétverni a cigánykodó, kunyoráló, lármás sokaságot.
* * *
Sajátságosan érdekes típus az olasz cicerone is.
Nem beszélek most az öt nyelvet tökéletesen beszélő, intelligens idegenvezetőkről, akik annyi intelligenciával és tudással magaráznak, mintha egyetemi professzorok volnának. Ilyenek is vannak.
De a legnagyobb rész, az átlag: üresen csacsogó, fecsegő, sokbeszédű, élelmes svihák. De valamennyi roppant mulatságos. Arról, ahogyan megkörnyékezi az embert, ahogyan hízeleg, ahogyan tört, groteszk németséggel, vagy angolsággal – legtöbbször három-négy nyelv keverékén – magyaráz, tanulmányt lehetne írni.
Képtárba mégy? Valahonnan előkerül, melléd áll, és már bökdös is a képek felé:
– Tiziano!
Hiába mondod neki, hogy tudod, hogy nem kell, hogy oda van írva ökölnyi betűkkel a képek alá, s te nem vagy vak, hiába: ő nem tágít.
– Bassano! – bökdös tovább az orrod alá. Végül pedig bűbájos mosollyal nyújtja a markát a „megszolgált” keresetért:
– Buon giorno, signore! – és hajlong, hajlong, hajlong.
* * *
De elismeréssel kell ideírnom, hogy lopás egész utazásunk alatt egy sem történt. Napokig a vonaton hagytuk minden holminkat. Szállodákban szanaszét hevertek dolgaink. Csomagjainkat külön szállították ide-oda: egyetlen tűje el nem veszett senkinek, sehol a tíz nap alatt.
Az olasz, ha csak lehet, túljár az idegen eszén, de soha nem lopja meg. Ez benne van az idegenforgalom fokozásának tízparancsolatában.
Három órát töltöttünk Padovában.
Ó, Szent Antal kedves, ódon városa, nagydarab itt felejtett középkor, árkádos, oszlopos, folyosós szűk utcácskák, patinás régi házacskák: be szeretnék hosszabban írni rólatok! Mint ahogyan szerettem volna tovább is köztetek maradni!
Ó, Giotto, te bűbájos angyali festő! A te pasztellszíneid, a te élénkséged, a te aranyos, együgyű primitívséged milyen élő, milyen löktető, milyen modern ma!
Szent Antal ötkupolás nagy dómja: csupa szépség, csupa ereklye, csupa kincs. Minden a nagy, melegszívű franciskánus szent szinte eleven közelségéről beszél. A falakat óriási síkokban borítják a kisebb-nagyobb fogadalmi ajándékok.
Szépséges park a város közepén. Kanális, mely Velencéig fut. A szűk utcákban, ahol csaknem a falat dörzsölve siklik el, éktelen csilingeléssel a villamos, a háromszáz erdélyi zarándok teljesen megállította a forgalmat.
Sajnos, Mantegna világhírű freskóira már nem jutott idő. Mennünk kellett tovább. Sebaj, majd ha legközelebb Padovába jövünk!
