Magyar karaván Itálián keresztül
Velence
Este tíz óra tájban érkeztünk Velencébe.
Az állomás közelében lévő vendéglő és szálloda már régi jó ismerősként fogadott bennünket. Mi is régi ismerősként üdvözöltük a zöld kanálisok átható, erős poshadt szagát, amely vastagon gomolyog, és lebeg a lagúnák városa fölött.
Megkaptuk szállodáinkat: kellemes, tágas szoba, jó ágy jutott mindenkinek. Az étteremben vacsoráztunk, éspedig nem előlegezett bizalmatlansággal, mint amikor első ízben voltunk Velencében, hanem farkasétvággyal és jóízűen.
Vacsora után azt tanácsolja a jóakaratú vezetőség, hogy mindenki feküdjék le, mert reggel sok látnivaló, sok járnivaló lesz: szükség lesz a pihent erőkre. Ám ezúttal senki sem fogadja meg a jó tanácsot, még a vezetőség sem. Ki is az az érzéketlen, kőszívű ember, aki egyetlen estét, egyetlen éjszakát tölt Velencében, és elmegy aludni? Lehetséges-e így lebecsülni, így megcsúfolni az álmok márványvárosát?
A társaság apró csoportokra oszlik. Nagy alkudozások indulnak a gondolásokkal. Jó olasz szokás szerint itt is háromszorosát kérik annak, ami jár.
Ki tudna leírni egy éjszakai gondola-utat a Canal Grandén? Nem írónak kellene lennie annak, aki megpróbálná, hanem finom ujjú, angyali hegedűsnek. Távoli, halk, lágyan zsongó muzsikával lehetne talán egyedül kifejezni azt, hogy micsoda Velence. Talán valami sejtelemszerűen halkká finomított hárfaszóból lehetne érezni a csipkefinomságú paloták hófehér reszketését a holdfényben és a vízen, a habok andalító locsogását a bizarr gondola körül és mindazt a káprázatos romantikát, amely valóságként veszi körül az emberi szívet a velencei éjszakában.
Sokan megállapították már, hogy Velence szépsége csakugyan zenei. Mintha az egész város – különösen este – csupán díszlet volna valami levegőben zúgó, nem-hallható, de mégis jelen levő romantikus operához. Ha behunyod szemedet, mintha hallanád is a zenét… Olyan szép, hogy lezárt pillád alá szökik a könny…
* * *
Egy óra tájban tértünk vissza a gondolákkal. A Szent Márk térig most sem jutottunk el. Majd reggel!
A társaság fáradtan, álmosan, de boldogan tért nyugovóra a különböző szállodákban.
Engem azonban nem hagyott nyugodni a kíváncsiság démona. (Az ilyen nemes kíváncsiságnak talán nem is démona, hanem angyala van.) Egyik útitársam nagy furkósbotjával szereltem fel magamat, úgy indultam el éjszakai csavargásomra.
…Azért is elmegyek a Szent Márk-térig – tettem föl magamban. El is mentem.
Ó, milyen más hatást tesz Velence így, ha gyalogszerrel taposunk végig a szűk utcákon. Nem is utcák azok, hanem utcadarabkák, húsz-harminc lépésnyi sikátorok, amelyeket hidak és apró terecskék választanak el egymástól. Rendes értelemben vett utca sehol. Az utcákon nincs gyalogjáró, azaz gyalogjáró az egész kövezet, mert Velencében nincsenek járművek: kocsi, autó, kerékpár hogyan is mehetne át a lépcsősen épített, íves, gömbölyű, magas hidakon? Apró darabkákra van itt tépve a szárazföld, s az utak erei minden kődobásnyira elmetszve.
Eltévedek a sikátorok útvesztőjében.
Megyek előre, megyek hátra. Lépcsőn fel, lépcsőn le. Kanális kanális után. Híd híd után, tér tér után. Csupa-csupa ódon ház: szinte feketék a régiségtől.
A hold fehéren süt.
Iszonyú, természetellenes csönd van. Száz és száz méterre el lehet hallani egy-egy evező lágy csobbanását.
Megállok, fülelek.
Távolban rémes ordítás hasítja ketté a csendet. Aztán még egy. Megint csend. Közelebbről éles füttyszó. Megindulok, lépteim visszhangozva, fület sértő vadsággal konganak. Megállok megint, de a visszhang nem múlik el. A lépések kopognak, zengenek tovább. Hangos beszéd, kurjongatás is hallatszik. Két fekete árnyék közeledik: matrózok. Szemmel láthatóan részegek, mert dülöngenek, egymást lökdösik. Megmarkolom a furkósbotot, és sietve tűnök el egy oldalsikátorban… Éppen idejében, mert a lökdösődők dulakodásba kezdenek, úgy hallatszik. Hirtelen rettenetes, velőtrázó, vadállati ordítás ráz meg…
Megértem, miért intettek óva Velencejárt barátaim attól, hogy éjszaka egyedül csavarodjak!…
Nyirkos, rossz levegő, zsúfolt város, amely semerre sem tud többé terjeszkedni, még csak fölfelé sem, mert a cölöpök nem bírnak el felhőkarcolókat. A zsúfoltságban valami ijesztő, beteg szaporaságot, egymást faló lázas emberi vegetációt érez meg a fantázia. Minden sarokban ott guggol a Halál és a Rothadás. Az egész fölött, mint sárga gázfelleg, terjeng a nehéz, miazmás atmoszféra a poshadt víz erjedő szenny szagával.
Ilyen Velence, ha a sikátorból nézzük, éjszaka.
* * *
Mégis kijutottam a Szent Márk-térre.
Fölösleges elmondanom, hogy sokat vártam, és még többet kaptam. Azt hiszem, mindenki így van Európa szalon-jával.
Leültem a Quadri kávéház előtt egy székre, és néztem a holdfényben fürdő Szent Márk teret. A holdsugarat visszacsillogó mozaikok, a gömbölyű kupola, a nyúlánk Campanile, az egész piazza és piazetta kimondhatatlan édes harmóniában futottak össze nemcsak szemem előtt, hanem szemem mögött is: emlékeket megrögzítő agyamban és fáradt, ellágyult szívemben.
Lementem a móló habfehér lépcsőin a vízig: ez már a tenger. Benne ring a hold. A bárkák és hajók száza szendereg – ahogyan Musset mondja – mint halk kócsagsereg.
A Szent György sziget éjszakai távolból néz és integet.
A boldogság és mélabú különös keveréke küzdött bennem.
Álltam és néztem.
Egyedül voltam. Úgy éreztem: az egész alvó világon egyedül. A szépségek országában is egyedül.
Hirtelen elindultam visszafelé. Elmentem a Rialto-hídig, ott vaporettóra ültem, s azzal mentem haza.
Reggel négy óra volt…
…Másnap azután kitárult előttünk Velence.
Nem untatom részletekkel az olvasót: a valóságot úgy sem lehet leírni. Adatokat pedig akármelyik Baedekerben bőven kaphat. Mindössze annyit, hogy a napfényben megismertem a gőg, a hatalom, a féktelen teremtő gazdagság, kemény és ármánykodó politika, a vakmerő rablások mesés városát is.
Különös Velence!
Hogy uralkodik piktorain is! A Velencében leghatalmasabb Tintoretto, Veronese és Tizian mennyire nem hasonlít senki más olasz festőhöz! Ez a gondolat nélküli, tisztán festői báj, a kompozíció, a vonalak és színek önmagáért való harmóniája…
De átalakította Velence az építészeti stílusokat is. A dóm bizánci gömbölyűsége, a Dozse-palota furcsa, fordított gótikája, az Akadémia sokablakos reneszánsz pompája tökéletes egységbe olvad össze. Mindegyikben van valami – nem vagyok építész, sem képzőművész, tehát nem tudom: mi -, ami egy és ugyanaz: velencei.
* * *
Megismertük a kis utcácskák lüktető nappali forgalmát is. Ember ember hátán: ezrével az idegenek. Lézengenek, sétálnak, jönnek-mennek, veszekednek, kiabálnak, alkusznak, futnak és sietnek. A kis sikátorok pedig hemzsegnek, és ontják az embert…
* * *
Fölmentünk a Campanile legtetejébe: feledhetetlen látvány!
Lábunk előtt az öreg zegzugos Velence: Azontúl a kék nagy víz.
Azon túl hegylánc, amelynek tetejét hó borítja. Kisüt a nap, és sugarat vetít a fehéren szikrázó, távoli ormokra.
Panoráma, amilyent egy életben csak egyszer lehet látni.
– Hol vagy most, Tizian? – kiáltottam fel majdnem én is, mint egykor Aretino elragadtatott levelében, amelyben Velence alkonyatát festi szavakkal.
A száz mozaikkal csillogó dómból a Dozse-palotába mentünk. Tintoretto. Az ötszázak terme. A Sóhajok hídja, a fekete börtönök, a gyönyörű udvar, a Scala dei giganti: az óriások kecses hófehér márványlépcsője. Meglátogattuk a Museo delle belle artit is. Bellini, Vecellio, Pitati, Bordone, Pellegrini stb. És itt is Tintoretto, Veronese. Innen a bűbájos Frari-tamplomba mentünk. A sekrestye-kápolna szépséges Tizian-madonnája képében búcsúztunk el Velence művészetétől…
Kimentünk a Lidóra.
Láttunk fekete-ezüst, ünnepélyes gyászgondolát a Canal Grandén, amint borzalmas, halálos lassúsággal siklott előre. Láttunk esküvőt: három kis motorcsónakon ült a fiatal pár és a násznép: a rohanó kis gépek orrán hatalmas fehér csokor…
Isten veled is, Velence!
Délután négykor indulás…
