Magyar karaván Itálián keresztül
Hazafelé
Ezek után már nem sok feljegyezni valója akad a krónikásnak, aki igyekezett legalább megközelítő képét nyújtani a tíznapos, kellemes, élményekben gazdag társasutazásnak.
Ismét előttünk állott a hosszú utazás hazafelé. Triesztben ismét kiszálltunk: a rendezőség soron kívüli kitűnő, meleg vacsorával kedveskedett az egyik trieszti vendéglőben. Ismét jókora sétát tehettünk a szép kikötőben. Aztán nemsokára búcsút vettünk a tengertől, és búcsút vettünk a szépséges Itáliától is. Búcsúztunk az olasz melegtől, a talián barátságtól és talián szavaktól, a festői csendőröktől és katonáktól, a pálmáktól, narancsligetektől és ciprusoktól. Csak az emlékeinktől nem búcsúztunk, amelyek kitartóan eljöttek velünk. Amelyek hamarosan elkezdik – ha lehetséges egyáltalán – még színesebbé varázsolni a valóságot. És nem búcsúztunk a vallási, művészi, kulturális gazdagodás lelkünkben maradó mély nyomaitól sem…
A Karsztokon éjszaka jöttünk át. Kora reggel a Balaton mellett robogott vonatunk: kint esett az eső, fújt a szél, és zölden, haragosan nyargaltak a nagy Magyar Tenger tarajos hullámai. Reggel 9,55-kor érkeztünk a pesti Déli pályaudvarra, ahol nagy tömeg közepette különféle előkelőségek is várakoztak érkezésünkre. Budapesten voltunk éjfélig. Megtekintettük a nagy Nemzetközi Mintavásárt is. Kár, hogy az időjárás – amely egész eddigi időnk alatt pártunkon volt – hirtelen ellenünk fordult: egész nap úgy szakadt az elő, mintha vederrel öntenék nyakunkba…
Éjfélkor búcsúztunk a magyar fővárostól. Reggel Biharpüspökiben könnyűszerrel estünk át az udvarias vámvizsgálaton, és nemsokára megérkeztünk oda, ahonnan tíz nappal azelőtt elindultunk. Frissen és vidáman indultunk; kissé fáradtan, de nem kevésbé vidáman érkeztünk. A nagyváradi pályaudvaron dr. Friedler István megyéspüspök és az Erdélyi Lapok munkatársai fogadták a hazaérkező zarándokokat.
A tíz nap alatt összebarátkozott, szinte egyetlen nagy családdá alakult zarándokcsapat tagjai búcsúzkodtak egymástól. És búcsúzkodtak a zarándokút rendezőitől is. Soha sem hallottam annyi meghatott, őszinte köszönetet, amennyit a rendezők kaptak a gazdag, szép, simán lefolyó, nagy munkával, de kitűnően megrendezett társasutazásért. Hazaértünk óta több mint két hét telt el. Ez alatt az idő alatt egész kis kötetre gyűlt azoknak a valóban szép, kedves leveleknek csomagja, amelyekben a zarándokutazás résztvevői mondanak meleg köszönetet az önzetlenül fáradozó rendezőségnek és az Erdélyi Lapoknak. Szalaggal összekötve állnak e levelek: a rendezőség elteszi emlékül valamennyit.
Csaknem mindegyik levél azzal végződik:
– Viszontlátásra az Erdélyi Lapok legközelebbi társas útján!
Azt viszont a rendezőség megbízásából kell ideírnom, hogy a zarándokút résztvevőinek legnagyobb részét ugyancsak komoly elismerés illeti azért a figyelmességért, keresztényi türelemért, erős önfegyelmezésért, amelyet a fáradtságokban és olykor kényelmetlenségekben sem szűkölködő, hosszú utazás alatt tanúsítottak. Az utasok udvariassága, egymás iránt való szívélyessége, türelme és a vezetőkkel szemben tanúsított engedelmes fegyelme nélkül a rendezőség minden fáradsága kárba veszett volna.
* * *
A krónikás tehát leteszi a tollat.
Gyönyörűséggel írta e folytatásos közlemények gyakran elsietett, kissé felületes sorait, mert a napról-napra futva írott cikkecskék elképzelése közben újra átélte a gyönyörű utazás minden feledhetetlen benyomását.
Most pedig D'Annunzio Olaszországhoz írott ódájának kezdősoraival búcsúzik az ősi, pogány és keresztény, csintalan és szent, bűbájos, édes és nagyszerű Itáliától: Üdvözlégy,
Ó, folytonos-újra-megifjúlt,
Világ színe, drága virága,
Föld fűszere és aromája:
Itália! Itália!
