Magyar karaván Itálián keresztül
A virágok és művészetek városában
Éjfélkor érkeztünk meg a firenzei pályaudvarra.
A peronon már várakozott a Triesztben lemaradt kolozsvári hölgy. Szeme piros volt és orra duzzadt a sírástól.
– Csakhogy megint együtt vagyunk! Bankba mentem pénzt váltani. Mire visszajöttem, a vonatnak se híre, se hamva… Jaj, de megijedtem…!
Ha már ennyit elfecsegtem, a többit is elmondom. Később odajött hozzám a póruljárt hölgy és – kezét szívrehatóan kulcsolva össze – kérlelni kezdett:
– Drága szerkesztő úr, nagyon kérem, ha Istent ismer, ne írja meg, hogy mi történt velem. Megtudja az uram, hogy lemaradtam, és sohasem enged el többet utazni… Ugy-e, nem írja meg?
Természetesen megígértem. Dehogy is árulom el, a világért sem… Íme, most sem árultam el az illető hölgy személyazonosságát. Az összes férjek joggal gyanakodhatnak…
* * *
Firenze. Forgalmas, nagy pályaudvar.
Az utasok különböző szállodákba való elosztása már előre megtörtént a vonatban. Minden szállodára jutott egy-egy csoportvezető: összesen tíz. A vonatból kiszállva, mindenki helyén maradt vagonja előtt, kezében a legszükségesebb apró holmikkal, mert a nagy csomagok a vonatban maradtak, a rendőrség őrizetére bízva. A csoportvezetők végigjárták az utasok sorfalát és kiválasztották a hozzájuk beosztott utasokat. Fél egykor elindultak a csoportok a szállodák felé. Elől a hotelek kiküldött pincérei nagy táblákkal, amelyekről a szállodák nevei kiabáltak nagy betűkkel.
Példás rendben folyt minden.
A szállodák kényelmesek voltak, tiszták és csöndesek. A kiszolgálás pontos, gyors és udvarias. Az ellátás elsőrendű. Mindenki megkapta szobáját, ahol megmosakodott és lefeküdt.
A csaknem kétnapos utazásba alaposan elfáradt magyar karaván tíz szállodában aludt, pihegett csöndesen, hogy erőt gyűjtsön a másnapi és későbbi nagy látnivalókra.
– Un espresso!
– Subbito, Signore.
– Una tazza di latte!
– Si, latte. Capito.
Sürgött-forgott a pincérhad a reggelinél. Minden csoportban volt egy-két ember, aki tűrhetően beszélt olaszul, ezek azután tolmácsolták a többiek kívánságait is. De a pincérek, portások, szállodások legnagyobb része tudott németül, angolul vagy franciául.
A kipihent utasok jókedve határtalan volt. Féktelen vidámsággal tréfálkoztak a pincérekkel és a szobalányokkal. Legnagyobb kedvük abban tellett, hogy olasz hangzás szerint elferdített szavakkal beszéltek az értetlenül bámuló, zavartan mosolygó taliánokkal.
– Failo il labo! – panaszolta az egyik, keserves arcot vágva és fájós lábára mutogatva.
– Ciocolo il mancio! – köszönt valaki udvariasan egy elegánsan öltözött hölgynek, aki nevetve köszönt vissza:
– Buon giorno.
Még mulatságosabb volt annak az útitársnak az esete, akinek szüksége volt kofferére, és ezért bevitette azokat a szállodába. Közderültséget keltve kiabált ki a fülke ablakán:
– Hordaro! Hordaro!
Majd amikor megjelent a hordár, rámutatott két bőröndjére:
– Chetto ciomaggo!
A hordár szó nélkül levette a két koffert, s indult kifelé.
– Lám, milyen kitűnően tudok olaszul – dicsekedett kacagva a mi magyar barátunk. Mire visszafordult a hordár a lépcsőről, és csöndesen így felelt:
– Ördögöt tud, Uram! Én tudok magyarul.
Düledeztünk a fékevesztett nevetéstől.
* * *
Most hallgattasd el a tréfát, krónikás, és némítsd el a nevetés zaját. Áhitattal hajtsd le fejedet az emlékezés előtt, amely szárnyára vesz, és visszaröpít a szépségek birodalmába. Leírni úgy sem bírod; legalább saját magadnak éld át újra mindazt, ami kerekre tágult szemeden keresztül lelkedre zuhogott. Vésd mélyen lelkedbe, sződd szíved szövetébe, tedd múlhatatlanul részévé életednek.
Reggel nyolc órakor találkoztunk valamennyien a hatalmas dóm lépcsőzetén. Szemben állva a gigászi, gazdag díszítésű gótikus-reneszánsz falakkal, talán nem is az volt a legfontosabb, hogy hét évszázad tekint le ránk e falakról. A régiség, a nagyság, a művészet, a pompa és egyszerűség, az áhitat és lelki ujjongás tobzódó lelkesedésének ez a bűbájos, lenyűgöző keveréke földbe gyökerezteti a lábakat. A hatalmas rozetta, a 13-14-ik századból való mozaik-ablakok, a Della Robbia testvérek csodálatosan szép terrakotta domborművei, Michelangelo szoborműve, a márvány nemesen csillogó uralkodása, a méretek kápráztató nagyszerűsége és kecses aránya parancsolóan állnak a lélek elé, és követelik a csodálatot, az áhítatot és meghatódást, amelyeket senki sem tud megtagadni.
A templom belső, szépséges, mintás kövezetén, amelyet Dante Alighieri lába érintett valamikor, egyszerre háromszáz erdélyi magyar ereszkedett térdre a lélek, a művészet, a szépség érezhetően jelenlévő Istene előtt...
Mire kijöttünk a templomból, a társaság egy része már a Babtistérium gyönyörű domborművekkel díszített bronzkapuja előtt ámuldozott. A híres keresztelő kápolna, amely öt-hat évszázaddal régibb, mint a dóm, patinás ódonságával követel csodálatot és elragadtatást.
– Ki a Signoria-térre!
Ezen a helyen égették meg Savonarolát!
– Ez a Loggia dei Lanzi Cellini Perseusával.
– Íme a karcsú tornyú Palazzo Vecchio, Firenze régi tanácsháza.
Háromnegyed óra múlva léptünk be az Uffizi-képtárba, amelyet eddig még a világ egyetlen képtára sem múlt felül. A szédület órái voltak ezek. Az előre felkészültek boldog izgatottsággal rohantak reprodukciókból régóta ismert kedves képeik elé. Giovanni Bellini, Veronese, Tizian, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Filippino Lippi, Perugino, Rubens stb., stb. Ki győzné valamennyit felsorolni? A vezetők és magyarázók hangja légyzümmögéssé halkult a teremből-terembe szédülő, káprázó emberek fülében.
Dr. Bánáss László pápai kamarás, a társaság egyik vezetője, a művészetek mély ismerője kisebb csoporttal járt végig a képtáron.
– Innen tessék nézni, ebből a sarokból. Ugyebár csodálatos! Tessék azt az arcot megfigyelni!
Amint teremről-teremre haladtunk tova, a mozaikszerű vibráló impressziók kezdtek egységes egésszé összetevődni. A szakavatott magyarázók szavai nyomán, amelyekkel mindenütt meg tudják ragadni a leglényegesebbet, eleven, megfogható valósággá változott a művészet egész történelme, fejlődésének minden állomása.
Ó, Tizian Flórája, Heverő Vénusza, Leonardo Angyali Üdvözlete, Botticelli Tavaszi Allegóriája és Vénusz születése, Raffael Madonnái, Corregio Szent Szüze, Dolci édes arcú, gyermeteg Madonnája, Elisabetta Le Brun félig nyílt szájú, hamvas, üde arcképe, meglátlak-e még egyszer benneteket? Vagy veletek is csak futólag, egyszer találkozik az ember, elmosódó, elsuhanó pillanatra, mint a kerülgető, hűtlen boldogsággal?
A modern piktúra termeiben találkoztunk először magyar nevekkel: Benczúr, Szinyei Merse Pál, László Fülöp, Csók István remek képei hirdetik a naponta ezerszámra beözönlő idegeneknek a modern magyar művészet dicsőségét.
A házak fölé épült, érdekes légi folyosón mentünk át az Arno túlsó partján lévő Pitti-képtárba. A címerekkel, családi arcképekkel zsúfolt folyosó ablakaiból festői a látvány. A környező dombok, hegyek, a város, a dóm, lent az Arno csillogó habjai s a különösen beépített öreg híd, jobbra-balra az ékszerészek fecskefészekszerű kis üzleteivel.
Újra csak csoda: a Pitti-képtár! A Mediciek, Pittiek és Savoyaiak minden pompája összezsúfoltan él a pazar csillárú, selyemtapétás termekben. Az egyik teremben döbbentő fenséggel áll a Savoyaiak skarlátpiros trónusa.
Szobrok, vázák, márványok! És újra képek és képek és képek. Ó, Madonna della Sedia, ne engedd, hogy valaha is elfeledjem mélységesen komoly és mégis mosolygó nézésedet!…
* * *
Délben mindenki kevesebbet evett és kevesebbet beszélt az asztalnál. A hébe-hóba felhangzott nevetések mögött komoly megilletődöttség bujkált.
Délután mindenki szabadon oszthatta be idejét a vonat indulásáig.
Én Perédi György bátyámmal és barátommal kovácsoltam közös programot. Megnéztük elsősorban is a Santa Maria Novella templomot. Azután a Santa Croce templomot. A Santa Croce előtt Dante szobra. Bent hatalmas Dante-síremlék, rajta felírás: „Tiszteljétek a legnagyobb poétát!” Közvetlenül mellette Michelangelo Buonarotti síremléke.
Dante ódon szülőházához döcögött velünk az ócska fiakker. Szűk utcák, telve bájjal és régiséggel: a házak mindegyikéről a régiség eleganciája és tiszta nemessége tekint alá.
Giardino di Boboli. Most értjük meg, hogy miért Firenze Fizenze: a virágok városa. Ez talán a világ legszebb parkja. Visszajövet ismét elhaladunk a Pitti-palota óriási, parancsoló, sötét falai mellett. Gyönyörű, modern villasoron keresztül, a parkon át, virágágyak között, kecsesen kígyózó szerpentinen megyünk fel a Piazzale Michelangelóra. Ott áll a nagy szobrász remekműve, a hatalmas Dávid-szobor.
A hegytetőn fennsíkszerűen kiképzett remek térről csodálatos kilátás nyílik a városra. A napok óta gomolygó fellegek szétszakadnak, s egyszerre csillogó napsugár aranyozza meg Firenzét, a művészetek történelmének, a reneszánsznak legnagyobb városát. A szépség, nemesség, gazdagság, béke és virágok feledhetetlen városát.
– Tyűh, az áldóját – kiált fel Gyurka bátyám riadtan, órájára pillantva. Beugrunk a kocsiba. – Az állomásra! De hajts, atyámfia, ahogy bírsz, mert lemaradunk.
Éppen, hogy kiérkeztünk, és máris indultunk.
Míg lassan megindul a magyar karaván kis különvonata, magamban fogadalmat teszek, hogy akármi úton-módon, bármi áron, visszatérek még egyszer életemben Firenzébe.
Az útitársak most is ünnepélyesek, hallgatagok.
Délután háromnegyed hat... Tram-ta-ta – robogunk a hívogató Örök Város, Róma felé.
