Magyar karaván Itálián keresztül
A Szentatya színe előtt
Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtónállók, akiknek festői, érdekes sárgacsíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruhában, a nőkön hosszú ujjú, zárt ruha és fekete fátyol.
Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bíbortrónusú Sala ducale-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyíltak előttünk a gyönyörű terem nagy szárnyas ajtói, s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásba nyíló két terem hatalmas falai mellett kaptak helyet a zarándokok. Százhatminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.
Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy bíborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe, és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel, és távozik. Megtudjuk, hogy a Szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről-teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább fél órát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben, és kivételesen csak hozzánk intézzen beszédet. Ez – mondották – nagy kitüntetés és igen ritka dolog.
Izgatott várakozás közben telik el a fél óra. Megjelenik Juga dr. pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense, és mindenkivel sorra kezet fog, és kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy Őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenketten megyünk át szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a Szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és éljenzés.
Hirtelen félrehúzódik az egyik oldalajtó bíborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta, és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalább két méteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.
Végül belép a Szentatya Caccia Dominioni főkamarás, Mella de Sant'Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kíséretében.
Fegyerzörrenés, merev vigyázállás.
Letérdelünk.
A Szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat. A szentatya mindegyikünknek kezet nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.
– Bene, bene…– mondja a Szentatya, és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen Ő ennek a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.
Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíborfüggönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a Szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte önfeledt üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak s repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező, szűnni nem akaró „éljen!” A Szentatya megáll, és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jólesik neki a nagy lelkesedés.
A főkamarás int. Letérdelünk. A Szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, mind a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:
– Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó? Meddig maradnak?
Később megkérdezi:
– Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák helyzete? Milyen az iparos fiatalság lelki élete?
Dr. Bánáss László pontosan informálja mindenről a Szentatyát.
A körnek vége van. A Szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állani, és a főkamarás intésére a trón elé csoportosulunk. A Szentatya beszélni fog.
A pápa csakugyan felmegy a bíbortrónus lépcsőjén, és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik közelebb állanak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel tíz óra óta fogad, és most már fél három.
Halkan, alig hallhatóan kezdi beszédét. Elmondja, hogy milyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az ő hívó szavát, és eljöttek hozzá a Szent Évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.
Hangja mindinkább megerősödik.
– Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem. Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját maga a Megváltó adta meg, amikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszíttessem, és életet adjak nektek”. Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök, és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus – kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek a szónak is, hogy „keresztények”, ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újraélni Őbenne. Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt... Nagyon jólesett atyai szívünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szívemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.
A Szentatya szájáról folyamatosan, gömbölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak.
Fölemelt, most már erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:
– Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok, és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.
A szokatlanul hosszú húsz perces beszéd véget ér.
– Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! – Így fejezi be beszédét a Szentatya. Előbb dr. Juga román nyelven, majd dr. Bánáss magyarul tolmácsolja a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.
Közben a Szentatya megáldja a Kolping Legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az Ő áldásában.
A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit. Aztán újra éljenzés.
A Szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A Szentatya is az ajtó felé közeledik. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.
– Éljen! Éljen! – kiált vissza magyarul, és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.
