Levelek

Abafája, 1929. febr. 8.

Méltóságos Uram!

Múlt hó 29-én kelt nagybecsű sorait csak tegnap vettem, ami a helyi posta hajmeresztő pontatlanságának tulajdonítható. A Kemény Zsigmond Társaság meghívását, melyet az engem érhető megtiszteltetések egyik legnagyobbikának tartok, szívből köszönöm, s egyúttal tisztelettel jelentem be, hogy március 3-i leutazásomnak egyelőre semmi akadálya sincs. Előreláthatólag nem is lesz.

Ezzel szemben néhány információ megadására kérném Méltóságos Uramat, ami a felolvasás helyére, idejére stb. vonatkozik.

Rendelkezésre álló időm vasárnap délelőtti fél tizenkettőtől hétfő reggeli fél kilencig, ez alatt az idő alatt utazásomat is el kell végezni; megérdeklődöm, hogy mikor indulnak innen (Szászrégenből) vonatok vagy autóbuszok Vásárhelyre. Azok után pontos érkezésemet sürgönyileg fogom annak idején tudatni, mert Vásárhelyt eddig mindössze 2-3 napot töltöttem és ismeretlen vagyok ott.

Az est keretében kik fognak még fellépni?

A Méltóságos Főtitkár Úr bizalmát, valamint a kilátásba helyezett összes meghívásokat, szíveslátásokat stb. előre is számtalanszor köszönve, vagyok őszintén tisztelő híve:

Dsida Jenő

Abafája, 1929. febr. 19.

Kedves László Bátyám!

Miután a „méltóságolás” letiltatott, hosszú töprengés után sem tudtam szívem szerintibb, magyarosabb megszólítást találni ennél, hát kérem, ne haragudjék ezért a konfidenciáért. Vagy így, vagy úgy: tertium non datur a magyar embernek.

Az illusztris személyek sokasága, akikkel szerénységem együtt fog ülni az előadóasztalnál, valósággal megdöbbent. Néhány hónap alatt olyan helyre falusi ember lett belőlem, hogy akár barlangi medvének is beválnék.

A ruhára vonatkozó utasítás kissé lever, mert Kolozsvárt s Erdély minden részén sokat lazítottak a szoros illendőségen, s számtalan esetben láttam már délutáni műsorokon, az Erdélyi Irod. Társaságban s egyebütt is szmokingban szerepelni vendégeket. Más, kimondottan sötét ruhám nincs is (tömérdek öltözet között, mellyel rendelkezem), kivéve egy sötétkék ruhát, de ezt már csak sötét szobában veszem fel, hogy meg nem lássam véletlenül a tükörben, – csináltatni pedig se pénzem, se időm nincs. Szóval ez még a megszólításnál is nagyobb probléma.

De a legsúlyosabb kérdés mégis a verscímek megírása marad, ui. kézirataim jelenleg Kolozsvárt vannak, huszonhatodika táján utazom értük (egyetemi vizsgával egybekötve), de a meglevő, kiadatlan, Kolozsvárt leledző verseimnek nincs címük. Egyszóval se vers, se cím. Mindamellett, ha a rend így követeli, megpróbálok néhány címet ideírni, valószínűleg verset is fogok hozzájuk lelni a kézirataim között, de hogy halálos következetességgel és szigorral ragaszkodni is tudok a címekhez, nem merem megigérni. Mondjuk pl. Alázat, Lugast építettem, Ilyen magasban…, Az ország. Azért írok négy címet, mert mindegyik vers 10-12 soros, s az egész legfeljebb két és fél percig tart összesen.

Mindebből világosan kitűnik, hogy én egy szörnyű nehéz ember vagyok, akit elhamarkodott dolog meghívni, – íme most is mennyit akadékoskodom, mintha csak az lenne a célom, hogy még egy levelet forszírozak ki sürgősen. Azért hát egész arcátlanul kérem kedves László Bátyámat, hogy bosszúságát félretéve, válaszoljon még egyszer szívfájdalmaimra: igen megnyugtató lenne, ha még Kolozsvárra utaztam előtt megkaphatnám. Jelen levelem késését az okozta, hogy szatmári utamról tegnapelőtt este érkeztem meg, e percben pedig 38,2 fokos lázam van: hogy mitől, holnap fog eldőlni. Levelem sokrendbeli defektusát is magyarázza ez a szörnyen rendezetlen állapot…

Töméntelen alkalmatlanságomért még egyszer millió bocsánatot kérve, maradok kedves Bátyámnak alázatos, hű öccse:

Dsida Jenő

Abafája, 1926. márc. 4.

Kedves László Bátyám!

Szeretnék néhány szóban köszönetet mondani a két szét vásárhelyi napért. Kitűnően szórakoztam s a falusi magány után valósággal felüdített ez a két nap. S már csak azért is írnom kell ezt a pár sort,mert álmosan és kissé kimerülten hiába kerestem a teremben vasárnap éjjel méltóságos Bátyámat, hogy személyesen mondhassak köszönetet s vehessek búcsút.

Mondanom sem kell, mennyire meghat s mélyen érint a tény, hogy tagja lettem a Kemény Zsigmond Társaságnak. Minden erőmből azon leszek, hogy bármikor, bármiben lenne is szüksége szerény erőimre a Társaságnak, legjobb tehetségeim szerint állhassak rendelkezésére és szolgálatára.

E levelem kapcsán azonban elég szemtelen leszek még két utólagos kérést papírra vetni, mégpedig az egyik, hogy igen szeretném a Székelyföldnek azt a számát megkapni, amelyik beszámol az estről s a versemet is hozza, a másik pedig… ehhez hosszabb magyarázat és exkuzálás kell.

Megismerkedtem az újságíró klubban egy leánykával, név szerint Taubenbergi Mokossiny Katóval, akinek megígértem, hogy egy lexikonban utánanézek valaminek s megírom neki s elküldöm az arcképemet. Mindezt teljesítettem is, de mint zavartfejű, szórakozott ember, elfelejtettem megkérdezni vásárhelyi címét. Meg vagyok győződve azonban, hogy a Székelyföld szerkesztőségében tudja valaki a címét (esetleg Molter bátyám is) és így hiányos címzésemet módjában áll kiegészíteni, e levelet pedig bedobatni egy postaszekrénybe. Annál is inkább remélem, hogy ismert a címe, mert a leányka festő s most készül ott valami kiállításra.

Így tehát második, nem éppen szerény kérésem az lenne, hogy lenne kedves, kedves Bátyám, zsebre vágni a mellékelt levelet s a redakcióban továbbítását, címkiegészítését kieszközölni. Ezért a szerénytelen és illetlen kérésért bocsánatát kérem, de kénytelen vagyok Bátyámhoz fordulni, mert egyetlen, akinek tudom a vásárhelyi címét. (Molternél hiába voltam, a címét nem tudom.)

A két kedves estért tehát utólag, a nagy szívességért előre köszönetemet fejezve ki, maradok kedves Bátyámnak hálás, mélyen tisztelő híve, aki mindenkor készséggel áll bármiben rendelkezésére:

D. Jenő