Levelek

Kolozsvár, 1929. nov. 15.

Kedves jó Oszkár Bátyám és Barátom!

Ne haragudj, hogy késéssel válaszolok lapodra, de beteg voltam, és amellett olyan áldatlan állapotok vannak itt a lapnál: új kisasszonyunk van, aki nem tud gépelni, és énmagam nem érvén rá, vagy negyven levél vár sürgős megválaszolásra. Többek között Molternek és Berde Máriának is hetek óta adósa vagyok. Azonkívül cikkeket és könyvismertetéseket is kellene írnom és a nagy, 48 oldalas karácsonyi számot is szervezni – csak időm lenne. És mindezekhez még januárban vizsgáznom is kell.

Ezeknek a körülményeknek tudd be azt is, hogy a „versanalízis” is kútba esett, és hiába izgatnak az efféle problémák, szomjas Tantalusként kell epednem, és az idő és minden szépségei múlnak, múlnak visszahozhatatlanul.

Ezek után érdemben válaszolva verseidet visszakérő soraidra, meg kell jegyeznem, hogy szerkesztőségünkben mindössze két versed volt már csak a felhasználatlanok között, azok közül is az egyik ki volt már szedve múlt számunkra, de tördelési akadályok miatt távollétemben kihagyta a mettőr, mostani számunkba aztán bekerült első helyre a versek között. A másikkal is céljaim vannak, mert végre másfél héttel ezelőtt megoldódott a honoráriumkartell kérdése is, amennyiben a Minerva végre nagy kegyesen akceptálta. Tehát most már nagyon felszabadították a kezemet, s ez nagy könnyebbség.

Ha azonban a versre valamilyen statisztikai vagy könyvösszeállítási szempontból lenne szükséged, kérlek írj még egy lev. lapot, s én postafordultával elküldöm Neked a – másolatot. Mert az eredetiről nem szívesen mondok le, már csak a ráírott s.k. autogramod miatt sem. És közölni akarom.

Mindezeken felül szerény baráti és szerkesztői kérésem (ez paradoxon?) lenne, hogy karácsonyi számunk számára küldj verseket, és ha teheted, valami kisebb könyvszemlét vagy egyéb cikket is. Fontosak a versek.

Tehát ne haragudj a lapra, de főként ne rám!

És teljesítsd kérésemet.

Egyébként szavamra mondom, hogy az utazáshoz szükséges, nélkülözhető pénz még távozásod óta egyszer sem volt a zsebemben.

A Nagyságos Asszonynak tisztelő kézcsókomat küldöm, téged pedig a fiatalabb testvér baráti alázatával köszönt számtalanszor:

Dsida Jenő

Galgó, 1930. X. 7.

Drága Oszkár Barátom!
Kedves jó Nagyságos Asszonyom!

Nagyon jó íráshoz menekülni olyankor, mikor elmondani aligha tudjuk, amit szeretnénk. Hogy leírni sem tudjuk, nem baj: legalább megpróbáltuk megközelíteni – beszéddel még azt sem lehet.

Most, hogy lejárt ez a „szabadság”, ez a tengerből felbukkanó, mély lélegzetvétel, nagyom szeretnék minden eredményt és tanulságot és mélyen javító emberi konzekvenciát fogni össze magamnak. De mintha higanyt markolnék: apró gyöngyökben fut szerteszét minden, és semmi sem marad a kezemben.

Csöndben lehettem három hétig. Magamban lehettem, és mégsem egyedül. Magányos lehettem anélkül, hogy elhagyatottnak kellett volna éreznem magam. Ezenkívül sok apró értéket és eredményt látok: beleláttam két ember ragyogóan tiszta, furcsa életébe, mely fullasztóan édes keveréke a paradicsomnak és pokolnak. Tűz és hamu, nyűg és derű, de százszázalékos, egész és becsületes: Végzet. Ezeken felül megláttam a Bárd Oszkár életművének egy darabját, mondjuk töredékét, és ezt is életem tiszta nyereségei közé számíthatom. Elolvastam egy csomó könyvet, terveket szőttem, terveket ejtettem el, és írtam néhány rossz verset . És teleírtam sok-sok láthatatlan ívet életem furcsa, kusza betűs számadásaival. Eredmény nincs még, de akármi vár rám: a salgói napoknak éppúgy része lesz boldogságomban, mint boldogtalanságomban.

Tulajdonképpen nevetséges, hogy éppen azoknak próbálok én efféléket írni, akik talán jobban meg tudnák fogalmazni nemcsak az én mondanivalómat, hanem általában minden emberi mondanivalót. És valahogyan olyasmik kezdenek kijönni az egészből, hogy „én nem tudom, mi van velem, sokszor csak nézek magam elé, és nem gondolok semmire” – „sokszor szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok” - és „az emberek nem mindig arra születnek, amivé lesznek”. De efféléket és más egyéb gimnazista szentimentális hülyeségeket nadrágos embernek „nem illik” leírni, mert Frimmbe küldik.

A legtöbb derűt és nyugalmat talán mégiscsak a kicsi Edgárnak, a Wettenstein-dinasztia legifjabb sarjának köszönhetem. Soha életében nem fogja tudni a kicsi, hogy mit adott nekem. Ha valaha fiam lenne, szeretném, hogy olyan legyen, mint ő.

És a vele töltött órákon kívül is voltak felhőtlen, felszabadult, mély lélegzetű pillanataim. És a fülledt, nehéz viharokban is volt valami jó, valami reményt adó, mint a szükségképpen történő dolgokban általában lenni szokott. Szenvedtem is eleget – hogy miért? azt Ti nem tudhatjátok egészen soha, mert hiszen ember és ember között törhetetlen, vastag kristályüvegek vannak, s még a legegymásbaolvadóbb szerelem is csak autoszuggesztió: két ember, két oldalról, ugyanazon a helyen nyalja és harapja az üvegfalat. És a tudatos szenvedés-okokon kívül van bennem most is valami kísértő rossz, valami megnevezhetetlen, fojtogató sötétség, valami árnyék áll a hátam mögött. Túl és kívül a kielemezhető dolgokon – tanulás, lankolikus kín. Ez a legrosszabb. – De mindent összevéve, talán egész eddigi rövid és kínosan hosszú életemben itt éltem meg a legmélyebb, a legöntudatosabb emberi pillanataimat.

Megköszönni pedig csak csirkepaprikást, hagymatokányt és bobszeletet lehet – az ilyen pillanatokat nem. Máskülönben is sokkal többnek érezlek Titeket, semhogy az én köszöngetéseim és hálálkodásaim rosszul ne essenek Nektek. Sok gyermekes, életetekbe ütköző rosszaságaimért sem kérek bocsánatot: érzem, hogy nem nehezteltek semmiért.

Ezt a levelet azért írtam meg most, mert félek, hogy a másik életemből sohasem tudtam volna ilyen patetikusan, ostobán teli szavakat írni, pedig most ezek kellenek: nem stílszerűségből, hanem belső és a dolgoknak megfelelő kényszer szerint.

Még valami külön Oszkárnak:

Van egy elintézetlen ügyünk. Egyik napon „rossz kedved” volt, én sokat nevetgéltem, ez rosszulesett, és „majdnem” megszidtál érte.

Erről egy régi napom jutott eszembe. Még Szatmáron, másodgimnazista koromban két unokahúgom volt nálunk kosztban: Margit és Marika. A kisebbikkel, Marikával, diákszerelembe estünk, mely – apró félreugrásokkal – csaknem érettségimig elkísért. Nyolcadikos voltam, mikor egy reggelen korán eljött hozzánk a Marika ügyvédbátyja, és fuldokló hangon mesélte, hogy a húga – meghalt. Mérhetetlen, szívet elszorító fájdalommal indultam el az üres világba, az iskola felé. Első órám egy Demján nevezetű orvossal volt, ő tanította az egészségtant. A baktériumokról magyarázott (előzményért tudni kell még, hogy a konvektorokat egyensapkájuk miatt baktereknek csúfoltuk). A baktérium szó említésekor mellettem ülő osztálytársam a fülembe súgta:

– Az a konviktus!

Én elkezdtem vigyorogni. A tanár rám nézett és azt mondta:

– Tessék, kérem, kimenni!

– Bocsánatot kérek, tanár úr, nem akartam az órát zavarni. Csak…

– Menjen ki! – felugrott a katedrától, és úgy ordított, az ajtóra mutatva.

És kicsi húgom halála napján kikergetve, először életemben sokak előtt megszégyenítve kullogtam ki az osztályból, mert – nevettem.

Valami hasonló történt most is. Reggel nehéz szívvel ébredtem, és nagyon hideg volt a kezem. Elhatároztam, hogy egész nap nagyon vidám és nagyon szerető leszek stb.

Mikor szemrehányást tettél és sebeidre mutattál, tudod, mi jutott eszembe? Hogy vajon ebben az élet-bábszínházban milyen tagja törött el azon a napon annak a régi figurának, akit Demján tanár úrnak hívtak? Vajon mi fájhatott neki akkor? – Látod, ez egy olyan titok, olyan apró elrejtettség az élet sok millió hasonlója között, ami örökre elrejtett marad előttem. És engem is csak pillanatig piszkál a kíváncsiság, aztán továbbmegyek.

Most, hogy elmegyek Tőletek, nem az fáj, hogy olyan keveset láttatok meg belőlem, hanem az, hogy én olyan nagyon-nagyon keveset láttam meg belőletek.

Egyvalamit azonban észrevettem. Akármekkora is köztetek, közös életetekben a harmónia, az a görög sorstragédiák egyenletesen dübörgő, nehéz harmóniája. Valami a végeérhetetlen, fejfájdító époszokból, talán egy shakespeare-i életdarab. Ami hiányzik belőletek, az a derű. A kiránduló diákok tág mezőjű, kitárt karú derűje. Az egyetlen igaz, fiatalos-öreges, mosolygó szemű, jó békesség.

Talán a lehetetlent kívánom, mikor lelkem mélyéig meghatottan ezt kívánom Nektek. – És magamnak is.

– Búcsúzóul úgy szeretném az az imbolygó, meghatározhatatlan, tragédiás árnyékot elhessegetni, mely a hátatok mögött áll…

Bizonyára ugyanez az árnyék áll mögöttem is születésemtől kezdve, ő kísér el az állomásig most is, és mellém ül a vonatba…

Csorduló, igaz, áhítatos, mély szeretettel gondolok mindig rátok ebből a világból, ahová most megyek. Ahol nem akarjuk, felidézzük és kormányozzuk a dolgokat, hanem – a dolgok történnek velünk.

Igaz embertestvéretek:

Jenő

Kolozsvár, 1932, július 24.

 

Édes jó Oszkár Bátyám és Barátom,

most, amikor Lisztedet harmadszor olvastam már végig, úgy érzem, okvetlenül meg kell köszönnöm Neked azt a nagy-nagy élvezetet, melyet munkáddal szereztél nekem. Az erdélyi könyvpiacon a Kuncz Dadi könyvén kívül – úgy érzem – még nem jelent meg egyetlen ilyen becsületes, alapos, szép, zavartalan, tiszta irodalmi szándékú írás sem. Habár részben ismertem már, mégis egészen frissen mozdított meg. Nem is tudod elképzelni, mennyi belső esztétikai lökést kaptam belőle, s mennyire felpiszkálta alkotni vágyásomat. Csak úgy árad az esztétika ebből a könyvből!

Tudom, hogy vannak keserűségeid a Liszttel kapcsolatban. Szeretném, ha ezek megszűnnének Benned, mert ez a könyv így, ahogy van, kerek, egész, tömör, és hidd el, hiánytalan.

Összes ismerőseimnek telebeszéltem már a fejét a Liszttel, s akik megvenni nem tudják, azok előjegyezték nálam kölcsönolvasásra (mintegy 8-an). – Ha visszakerül körútjáról, bőrbe fogom köttetni. (Amint tudod, most mi is csak fűzöttet kapjuk.)

Lényegtelen, mindössze annyi apró hibát fedeztem fel, hogy az életkorok nem mindig stimmelnek. (D'Agoult grófnő!) Ha utánanézel, Te is észreveszed. Sajtóhiba? Továbbá egy helyen a Liszt szájába adod a „még-a-borsón-is-szépet-álmodás” kifejezést. Erről nem tudom, hogy csakugyan plátói vagy csak madáchi eredetű. Utóbbi esetben anakronizmus. Slussz!

Múltkori két versedet megkaptam, szépek. Örvendtem nekik. Átadtam Kovács Lacinak mindkettőt s jönni fognak.

Gyere el Vécsre! Beszélgetünk!

A jó Isten éltessen, s írj még nagyon sok Liszthez hasonló szépet!

Őszinte, csodáló szeretettel ölel:

Jenő

Címem: Dr. Sulyok Istvánnál, P. Unirii (Főtér) 13. II. em.

Adj engedélyt, hogy az Amire Beethoven tanít c. jeleneted közölhessük a Pásztortűzben!