Levelek

Kelt: Szatmár, 1924. január hó 3-án

Kedves jó Nagyapó!

Most, mikor e sorokat írom, sűrű pelyhekben szállingózik künn a hó, és én arra gondolok, hogy több akadályt fogok találni utamon, amíg célomhoz érek, mint ahány hópehely leesik egy hosszú nap alatt. Az én célom nem a dicsőség. Én nagyobbat, többet akarok, én a népek szeretetét akarom. Ha ehhez az én szeretetem elég lenne, már célnál is lenék, mert senki sem szereti talán faját, anyanyelvét olyan lángolóan, mint és. De ehhez akarat, kitartás, munka és egészség is kell. Mindent, mindent elkövetek, hogy előrehaladjak, és gyűlölöm az elbizakodottságot, mint a haladás legnagyobb ellenségét! Kicsiségem és gyengeségem tudatában – hiszen még csak most kezdek szárnypróbálgatásaimhoz – csodálkozva kérdezem: ugyan mi okom lehetne elbizakodottságra?

A büszkeség az más. Büszke vagyok a Nagyapó szeretetére és dicséretére, de csak előlegezett ajándéknak tekintem őket, melyeket utóbb szeretnék erőmtől telhetően kiérdemelni.

Habár kissé későn, de tiszta szívből kívánok boldog új esztendőt; adja a jó Isten: erőben, egészségben tessék még számtalan új évet megérni „minden barmaival és úri családjával egyetemben” – mint Veréb János úr mondja.

Nekem meglehetősen javult a betegségem mostanában, de azért egészségről még szó sem lehet. A szívem még mindig tesz olyan tréfákat, hogy minden harmadik ütése kimarad. Az a baj, hogy nemigen bírok tanulni. No de reméljünk!

A versírás éppenséggel semmiféle nehézséget sem okoz, és pihenésül szoktam szórakozni vele. Pl. a Hervad a virágom símű versemet egy negyedóra alatt írtam. Egyike legkedvesebb verseimnek, és igen örülnék, ha többi előtt tetszene közölni. A Goethe dalát újra mellékelem.

Az idegen nyelveket igen szeretem tanulni. Ezek képezik és adják a filozófia mellett a legtöbb munkát nekem. A románokban annyira haladtam, hogy verset is írtam már e nyelven.

Most pedig engedelmet kérve az alkalmatlankodásért, még egyszer boldog új évet, erőt, egészséget kívánva, a megígért levelet várva

őszinte szeretettel csókolom Nagyapó kezét,
Dsida Jenő

[Szatmár] 1924. július hó 10-én

Édes Elek nagyapó!

Teljességgel érthetetlen! Azazhogy teljesen érthető, mihelyt a mai postaközlekedésre gondolunk. Egy hosszú színdarabot küldtem el, mellékelve verseket és egy levelet, amiben sok mindent kérdeztem, és mindezekre a Cimbora június 8-án megjelenő számában kaptam egy rövidke értesítést: levél ment!

Ma immár több mint egy hónapja ennek, de a levél még mindig nem jött meg, és én letéve arról, hogy meg fogom kapni valaha, új levelet írok szegény Nagyapónak, aki hiába írja az ő leveleit, mert a posta, az az ezerszer átkozott posta elsikkasztja őket.

Tessék szíves lenni megírni: milyen bírálatot nyert a „színművem” és mi lesz régen, majdnem egy esztendeje beküldött verseimmel (Haragvóhoz stb.)? Talán elvesztek, vagy el tetszett feledkezni róluk? Most sajnos igen sok Cimborában nincs semmi tőlem, de azt hiszem, ennek az oka én vagyok, mivelhogy ritkábban küldök „csomagot” a Cimborának. Nem mintha fokozatosan kevesbednének a verseim, hanem mert sok helyre írok.

Hogyan tetszik lenni? Május 16-án kaptam az utolsó levelet Nagyapótól, akkor pedig még csak VII-es voltam. Bizonyítványom színjeles, 50 lejt és egy jutalomkönyvet kaptam; most pedig mint immár dicső nyolcadikos ülök babéraimon és pihenek. Egyedül a német nyelv tanulásával foglalkozom most is, mert jövőre kevésbé fogok ráérni, arra pedig szükség van.

Nem tudom: tetszik-e tudni arról, hogy Baumgarten Lacival már régóta levelezek. Tegnapelőtt kaptam tőle az ötödik levelet, és még ma arra is válaszolni szeretnék. Igen kedves, jó fiú. Nagyon szeretem.

Most írtam egypár bemutatkozó és köszöntő sort Virsik Máriának is, de mivel nem tudom a címét, tessék szíves lenni – igen kérem Nagyapót – ráírni azt és továbbítani. A címet tessék szíves lenni külön nekem is megírni, ha írni tetszik, hogy önállóan is küldhessek levelet neki. Azt hiszem: nem fog megharagudni, hogy írtam, és felelni is fog. A levélben nem jeleztem, hogy az Elek nagyapó útján fog hozzá jutni.

Kisöcsém (IV. gimn!) itt nyög a díványon mellettem, mert iszonyúan fáj a foga. Szegénynek most valami vakbélbántalmai is vannak. – Én elég jól érzem magamat.

Itt mellékelek megint egy sereg írást, de nem tudom, hogy megfelelnek-e. A másolás a legborzasztóbb munka a világon! Tessék megbocsátani, hogy ilyen csúful firkálok, de már másfél óra óta folyton írok és alig bírom már a kezemet.

Nagyapó rég nélkülözött levelét erősen várva, maradok gyermeki szeretettel

Dsida Jenő

Kenyérgyár, Str. Mihail Pavel 12.